A Netflix gyártásában készült történelmi dráma, minden aminek manapság ennek a műfajnak lennie kellene. Nem arról szól, hogy a kicsapongó életet élő ifjú, egyszer csak egy háborús hős lesz hatalmas csaták és árulások árán. Illetve, de arról szól, de nem a tipikus módon. Ez egyfelől egy komoly felnövés történet, politikai dráma és korkép. A Timothée Chalamet által zseniálisan eljátszott V. Henrik kezdetben botladozik ugyan, de már az elején is megvan a magához való esze. Visszafogottan van ábrázolva, ráadásul egy kicsit sem unalmas korban. Trónra lépésével az udvari intrikák őt is elérik ugyan, de szépen veszi az akadályokat és hamar bebizonyítja a kétkedőknek, hogy alkalmas a trónra és ami a fő, aki el akarja árulni, az nem ússza meg.  A film egy pontján ezt húsba maróan meg is mutatják nekünk. Ennél a jelenetnél erőszakosabbat az egész film alatt nem lehetett látni, még a végső ütközetnél sem, pedig ott sokan elhullottak.

Külön érdeme a produkciónak, hogy bár nem finomkodik, egyáltalán nem mondható véresnek, ami egy ilyen stílusú műnél nem megszokott. Épp ellenkezőleg, többségében igen durva és erőszakos alkotások szoktak születni, sokszor feleslegesen bemutatott vérengzésekkel. (Ilyen volt például az Ironclad című film is, szintén az angoloktól és szintén nálunk forgatták többek között.) A cselekmény nem rohan, szépen lassan bontakozik ki, van idő megismerni a szereplőket, legalábbis a fontosabbakat. Az egyik legfontosabb pedig a bölcs Sir Falstaff, aki megundorodván a sok vérontástól leginkább tanácsaival segíti a még ifjú Halt, majd később seregeinek legfőbb vezetőjeként az ő taktikájával szerzik meg a győzelmet Franciaországban. Joel Edgerton nagyszerűen hozta a karaktert, de én még így is kicsit kevésnek éreztem a jelenlétét, ami leginkább a forgatókönyv hibájának fogható fel. A másik fontosabb szereplő, a legfőbb uralkodói bizalmas, William volt. Sean Harris mindenképpen az egyik legnagyobb pozitívuma volt a filmnek, egy igazi összetett személyiség.

A 140 perces játékidő bár soknak tűnhet, hamar eltelik és azt vesszük észre, hogy máris a stáblistát nézzük. A film hangulata önmagában elvinné a sztorit, amihez a színészi játék mellett nagyon sokat tett hozzá a látványvilág kialakítása. A korabeli Angliából és Franciaországból ugyan nem látunk valami sokat, mégis érezzük, hogy ott vagyunk. A borongós, sötét, esős éghajlat miatt, szinte sosem látni ahogy süt a nap, vagy ha mégis, akkor is félhomály van, ezzel is erősítve a vizuális hatást, amire csak rájátszott Nicholas Britell fantasztikusan megkomponált dallamvilága. Nem a történet epikusságát hirdeti, hanem egy emberi sorsot, egy felnőtt élet kezdetét jelzi és csak sejteti, hogy később még mi lehet belőle. A zenei főtéma hamar megragad a fülben, még ha ismerősnek is tűnhet.

Nekem nagyon tetszett a film, csak ajánlani tudom. Voltak hibái,  de még így is üdítő változatosság ebben a műfajban.

Ennyi.