Bárki aki valaha látott Tarantino mozit, az érzi a hasonlóságot a rendező filmjeinek eszközeivel. És nagyon sokan emiatt az összehasonlítás miatt nem is értékelik eléggé ezt a filmet, ami szerintem elég nagy hiba, mivel ez egy bátor és szórakoztató vállalkozás.

Kezdjük az elején.

Az előzetesek egy igen hangulatos, több cselekményszálón futó, többszereplős thrillert igérnek. Ám mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Hogy vannak benne thrilleres elemek, az tagadhatatlan, de nem szabad ennyire degradálni a produkciót. Nagyon ütős drámai pillanatokat és szintén ugyanilyen jó akció részeket is tartalmaz, így műfajilag leginkább egy keverékhez hasonlítanám. A dramaturgia szépen játszik az idővel és a stílusok közti váltás sem zavaró, épp ellenkezőleg, ez az ami feldobja az egész mozit.

Ez és persze a tényleg kiváló színészi játék. Jeff Bridges minden egyes alakítása tökéletesnek mondható, nem úgy mint a szerepválasztása. Sajnos többször is mellényúlt és hiába követett el mindent, ezek az alkotások felejthetőek, néha pedig még idegesítőek is voltak. Nagy szerencsénkre azért ez itt nincs így, az egyik legszimpatikusabb karakter az egész filmben az ővé volt. Társa, a számomra eddíg ismeretlen Cynthia Erivo, remekül asszisztál hozzá, sőt egyenragú partnerévé is válik a játékidő végére. Jon Hamm hozza a tőle elvárt színvonalat és az egyik legemlékezetesebb jelenet is hozzá kötődik. Chris Hemsworth már sokszor bizonyította, hogy mennyire  sokrétű és hogy mennyire tud azonosulni szerepeivel. Így nem ért váratlanul a nárcisztikus és durván pszichopata Billy Lee bemutatása. A még újonc Cailee Spaeny fantasztikus a nem kicsit elmebeteg Rose-ként. A nővérével kapcsolatban a legmeglepőbb számomra az volt, hogy Dakota Johnson képes volt értékelhető alakításra, de ezt csak azért mondom, mert nem rajongok a borzalom egyik árnyalatáért sem. Az összes színész közül az abszolút favoritom a Lewis Pullman által játszott Miles Miller volt, aki talán a legsokoldalubb volt mindenki közül. A karaktere sokkal több drámát élt át, mint az összes többi együtt véve és ezt olyan hitelességgel jelenítették meg, hogy teljesen magával ragadott.

Egy másik piros pont az a zene. És most nem Michael Giacchino noiros vészjósló zenéjére gondolok, ami önmagában is hangulatos lett, hanem a remek betétdal választásra. Az interjukban többször ki is hangsúlyozták a film készítői, hogy a rendező és forgatókönyvíró (Drew Goddard) eleve úgy szerződött le, hogy már előre kikötötte, hogy csak ezt a soundtracket használhatják, mást nem. Minden egyes számnak megvan az értelme, a maga helye a történetben, hogy miért ott és akkor szól.

Persze ezek a dolgok mind Tarantino rendezéseire hajaznak, de úgy vélem ez inkább ihlet volt Goddardnak és nem puszta másolás. Hiszen a Húzós éjszaka az El Royaleban az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb filmes élménye volt, mindezt nagy látvány nélkül,leginkább a sztorira alapozva. És ez most nagy ritkaság Hollywoodban, örülni kell neki. Azonban most nem kötelezően, hanem azért mert tényleg jó lett. Kiváló karakterek, cselekmény, dialógusok, történelmi háttérbemutatás és hangulat. Nem árulok el zsákba macskát, ha azt mondom engem eléggé megnyert a film és, hogy csak ajánlani tudom.

Ennyi.