Ez a különös romantikus történet le sem tagadhatná, hogy Guillermo del Toro fejéből pattant ki, annyira jellemző rá az egész légkör ami  áthatja a filmet.

Személy szerint kettős érzésem volt miközben néztem, nem tudtam eldönteni, hogy tetszik avagy sem. Ez a kettősség éppúgy jellemző volt a produkcióra is, hiszen annyi műfaj között lavírozott, s annyi mindennel foglalkozott, hogy néha úgy tűnt túlvállalja magát, ám del Toro valahogy mindig megtalálta azt a kényes egyensúlyt, ami összetartotta a filmet. 

Hidegháborús drámaként tökéletesen mutatta be a szovjet-amerikai ellentétet és azt a bizalmatlanságot, elhidegültséget, előítéletet, valamint rasszizmust is, ami erre a korszakra jellemző az USA-ban. Romantikus filmként kicsit túl gyorsnak éreztem, ahogy a párosunk egymásra talál, utána már szépen felvette a fonalat, de ezzel együtt is, ez a meglátni és megszeretni nekem kicsit hirtelen volt ebben az esetben. Misztkus-sci-fi ként a lény nagyon jól lett kivitelezve, mind kinézetében, mind mozgásában, mind pedig képességeiben.

A részletekre nagyon odafigyeltek az alkotók. Giles szobája annyira aprólékosan lett kivitelezve, hogy elhisszük tényleg lakik ott valaki. A főgonosz háza tipikus korabeli épület, tipikus tupírozott hajú szőke feleséggel és a hozzá tartozó gyerekekkel. A kormányépület kellően taszító és hideg, kissé el is riasztja az embert. És így tovább és így tovább. De ez a részletesség éppúgy felelhető a berendezésben, mint az emberek viselkedésében. Ha del Toro nagyon ért valamihez, akkor az az emberi reakciók bemutatása.

No meg az ijesztő hangulat. Meg kell mondanom, hogy sok ijesztő, illetve félelmetes filmet láttam már, nem sokszor lepődök vagy ijedek meg,  de ha nem is ugrottam fel egy-egy ilyen jelenetnél, azért néhol sikerült elborzasztania a naturalista látványvilágával és a vadságával. Nem térnék ki rá, hogy hol, mikor, s kivel mi történt, azt azért nyugodtan elárulhatom, hogy ezen részek leginkább a vízi lényhez köthetőek.

És ha már a látvány, akkor csillagos ötös az alkotóknak, a sötét, komor légkör garantált, a díszletek, a sminkek, a jelmezek mind-mind fantasztikusak voltak, a világosítás mindig az adott helyzethez igazodott, egy csepp túlzás sem volt benne.

A cselekmény viszonylag egyszerű volt, meglepetésektől mentesen csordogált a végkifejlet felé.

A színészek kivétel nélkül brilliroztak. Elsőnek nem mehetek el szó nélkül Doug Jones teljesítménye mellett, mert ugyan ez a vízi lény leginkább a Hellboy-beli Abe Sapien féle szerepének  egy feltunigolt változatának tűnhet, egyáltalán nem volt kis teljesítmény, ebben az egész testet befedő kétéltű külsőben játszani, még úgy sem, hogy nem nagyon kellett megszólalnia. A szerelmét alakító Sally Hawkins zseniális volt. Hihető volt, a magánya, a szenvedése, az eléggé bolond természete és egyéb furcsaságai, főleg abban a korban. Richard Jenkins mint mindig, most is egy biztos pontja volt a produkciónak, ő az egyik legmegbízhatóbb veteránnak számító mellékszereplő manapság. Michael Stuhlbarg orosz ügynöke és Octavia Spencer kövérkés szószátyár takarítónője szintén szimpatikus volt. Utóljára az antagonistát megszemélyesítő Michael Shannon igen csak kellemetlen és ellenszenves karaktere érdemel említést. Nagyszerűen lett bemutatva, egy pillanat sem volt amikor együtt éreztem volna vele, vagy csak sajnáltam volna. Minden egyes idegszálam azt súgta amikor felbukkant, hogy ez az ember velejéig gonosz. 

Akárhogy csűrtem, csavartam nem tudtam egyértelműen sem megkedvelni, sem megutálni a Víz érintését. A hangulat hamar behúz, a zene - ami már oscar díjas, hála Alexandre Desplat megnyerő dallamainak - beleillik a történetbe és végig kíséri a mozit, a látvány úgy szintén kiemelkedő, a színészi játék szuper, a sztori érdekes, ám nekem sok helyen morbid és a főszereplő hölgy vilselkedésén is látszik hogy nem 100-as. Nekem egyszer nézős volt, de szerintem aki szereti del Toro munkásságát, vagy az átlagtól eltérő fantasy történeteket, az tegyen egy próbát vele, nem mindennapi film.

Ennyi.