Vallásos filmet készíteni nem könnyű, egyszer ott vannak azok a nézők akik másban hisznek mint amit a film bemutat, aztán ott vannak a törzsgyökeres hívői is annak a vallásnak, akik vagy elfogadják, vagy elutasítják annak ilyen téren való bemutatását. Szerencsére azonban, bár a produkció maga ezt a témát is feszegeti, nem ezen van a fő hangsúly. Itt a lényeg az egyes embereken van, az egymáshoz való kapcsolatukon, a társadalmi beilleszkedésükön és saját maguk másokkal vagy önmagukkal való elfogadásán.
Ugyan nem egy road-movieról van szó, de a dramaturgia és a cselekmények akár annak ahhoz is tökéletesen passzolnának. Miközben főszereplőnk próbálja kideríteni ugyan ki akarná a halálát, sorra keresi fel a gyülekezete tagjait, akik mindennek elmondhatóak csak kedves és jóravaló embereknek nem. A bűn számos fajtájával találkozni a 100 perc alatt és mintha mi is Dante poklában lennénk, úgy tárulnak fel előttünk a különböző vétkező emberek egymás után. Azok akik bár folyamatosan bűnbe esnek, minden vasárnap megjelennek a misén, hátha a feloldozás segíthet rajtuk. Nem velejéig romlott emberek ők - talán egy kivételtől eltekintve - , inkább magányos lelkek, akik másban keresik a vigaszt, mint amiben vagy akiben kellene. Valakinek a szex ezernyi formája okoz örömöt, van aki erőszakos hajlamú, van aki a közeljövőben akár gyilkossá is válhat, van aki az öngyilkosságba menekülne egy rossz kapcsolat miatt, vagy azért mert élete végén nem akar szenvedni, van aki a saját nemében találja meg azt akit keres, van aki egyedül, magányosan, a pénzben dúskálva mégis boldogtalanul tengeti napjait. Ilyen és ehhez hasonló emberekkel nap mint találkozik az ember, csupán nem tudja róluk, hogy ők azok. A titkaikat rendszeresen meggyónó, esendő lelkek adják meg a történet gerincét, no és persze ott van még a Damoklész kardjaként levegőben lógó fenyegetés, papunk megjósolt halála is.
Ő maga nem fordul a rendőrséghez, sem egyéb hatósághoz, noha sejti ki lehet az aki az életére tör. Bízik benne hogy meg tudja változtatni a leendő gyilkosát, ám mindez idővel változni kezd és felteszi magának a kérdést, maradjon vagy meneküljön el és hagyja magára az embereket és legfőképpen a lányát? A választ persze idővel mi is megismerjük, de ez maradjon a homályban mert sokat levonna a film megnézésének értékéből ha elmesélném.
A Guardistával bizonyított páros a Kálváriában nem használ fekete humort, vagy egyéb látványosabb kelléket. Senkinek ne legyen illúziója, ez nem egy könnyen emészthető produkció, tele van negeatív érzelmekkel és persze tükröt tart felénk végig, amivel éreztetik velünk hogy minden ember gyenge és esendő, ami csöppet sem jó érzés, ugyanakkor viszont ez az igazság és ha ezt elfogadjuk akkor igen tartalmas filmélménnyel gazdagodhatunk. A párbeszédek nem pörgősek, a cselekmény sem siet sehova, végig nyugodt tempóval halad egészen a lezárásig, ahol is egy nagyszerű befejezésben csúcsosodik ki.
Ez azért leginkább a profi színészi munkának köszönhető ami közül azért erősen kiemelkedik Brendan Gleeson alakítása. Ő és John Michael McDonagh már másodszor dolgozik együtt és hiába nem hasonlít a két film, mégis mindkettő a maga nemében különleges alkotásnak mondható. Míg az első inkább a szarkasztikus humorra épült, ez inkább némi fekete humorral, a drámai képi világra és súlyos témaválasztásra.
Hogy őszinte legyek fogalmam sincs hogy kinek ajánlhatnám a Kálváriát, semmiképpen egy könnyen befogadható alkotásról van szó és ha valaki nem szereti a komoly mondanivalót az valószínűleg el is aludhat rajta. Én személy szerint persze javaslom a megtekintését, de csakis azoknak akik kedvet kaptak hozzá, csak úgy senki ne vágjon bele, mert ez ahhoz túlságosan tömör tananyag, hogy úgy mondjam. (https://www.youtube.com/watch?v=9xXfOURD4dc)
Ennyi.
