Sokunk gyermekkora telt úgy, hogy azt játszottuk a gonosz szörnyek ellen harcolunk és megmentjük a világot, vagy éppen elpusztítjuk. Ez a gyermeki álom szerencsére manifesztálódhatott, hála Guillermo del Toro-nak, az embernek aki, azon kevesek közé tartozik, akiknek elég kapacitása van egy ilyen filmet tető alá hozni. Mert hát az utóbbi időben a sci-fi és a katasztrófafilmek is egyre nagyobb figyelmet kapnak, ezt bizonyítandó a Transformers trilógia eddigi sikere, vagy az ezt meglovagolni hivatott Csatahajó elkészítése is. De gondoljunk csak az utóbbi év kimagasló science-fiction mozijaira, az olyanokra mint a Prometheus, az Oblivion vagy akár az idei Gravity. Az hogy ezek a produkciók nem hogy nem buknak meg, hanem viszonylag elég jól is teljesítenek a kasszáknál, azt bizonyítja hogy van rájuk igény és hogy az eredeti történetek is érdeklik a nézőket, csak nem mindegy hogy milyen az a történet. De hogy visszatérjek del Toro-hoz, neki már a neve elég garanciát jelent magas nézőszámra, hiszen a szörnyfilmekhez mindig is értett és a hatalmas entitásokat is különösen szereti, elég ha csak a Hellboy 1-2 különös lényeire gondolni. Gyermeki vágyait és álmait is kellőképpen kiélhette most, nem számított hogy a cselekmény nem volt egy nagy durranás.

Ó, igen. A sztori ezerszer látott klisékből épült fel, olyan dolgokkal volt tele, amikkel az elmúlt évek alatt sokszor lehetett találkozni. Akkor hol itt az eredetiség, kérdezhetnék? Nos azt alapul véve, hogy ezt a felállást a japánok már évekkel korábban létrehozták, azt kell mondanom sehol. Hiszen a szigetország gazdaságához is elég erősen hozzájárult a gigantikus lények megjelenése, akár képregény, akár animációs film, akár film, vagy akár a játékipar egy termékének a formájában. Erre a műfajra külön iparágat hoztak létre, ami azóta is a virágkorát éri. Gyerekként én is találkoztam sok ilyen történettel és persze elég erősen faltam is őket, mert a pocsék magyar szinkron ellenére, mindegyik nyújtott valami pluszt, amitől szerethető volt és ami a lényeg nem voltak egysíkúak és ellentétben az akkori rajzfilmekkel, ezekben sokkal több volt az érzelem és a komolyság. De idővel persze Hollywood is felfedezte magának ezeket és időről időre megpróbálkoztak valami hasonlóval, több-kevesebb sikerrel. A japánoknál kulistátuszban lévő Gojira-ból például sikerült egy akcióra kihegyezett filmet csinálni, sok-sok rombolással és jó színészekkel, de az óriási szörny lényege időközben valahol elveszett - legalábbis ezt állítják az eredeti alkotók és a keményvonalas rajongók is, nekem például nagyon tetszett. De persze az amerikai-ak nem csak más országoktól szeretnek dolgokat kölcsönözni, hanem saját maguktól is. Példának okáért a forgatókönyv jó pár dolgot felhasznált R. Emmerich - a már említett Godzilla rendezője - Függetlenség napja című filmjéből. De a Kaijuk kinézeténél szintén érezni lehetett J.J. Abrams hatását a filmvilágra. Ilyenekkel és ehhez hasonlókkal a játékidő végéig sűrűn lehet találkozni, de szerencsére del Toro mindezt előre tudta és ehhez alkalmazkodott.

Ez annyit jelent, hogy hiába lehet felfedezni kisebb hibákat a forgatókönyvben, mert a lényeg nem ezen van. Jó persze bele lehetne kötni, hogy miért érte meg jobban óriásrobotokkal felvenni a harcot, ahelyett hogy mondjuk nagyobb rakétákkal próbálkozzanak, vagy új fegyvereket vessenek be ellenük. Vagy hogy miért éri meg leállítani a programot és helyette falak építésébe fogni, ami úgyse védi meg az embereket. A válasz igen egyszerű, mert rohadt jól néz ki, amikor áttörnek rajta, mint kés a vajon, hogy aztán a két ellenfél egymásnak essen, tetemes pusztítást hagyva maguk után. Mert az aztán van rendesen. A különböző városi összecsapások olyan mértékű amortizációt mutatnak be, ami mellett szinte minden korábbi filmes próbálkozás eltörpül. A jaegerek megjelenése kellően szimpatikus a szemnek és a mozgásuk pontosan annyira gépies, mint várni. Ugyanakkor annak nagyon örültem, hogy nem próbálták felgyorsítani őket, mert úgy kevésbé lett volna valósághű ahogy az egyes részeik mozognak. A fegyverzetük szintén kellemes csalódás, a lézertől kezdve, a kardon át, a forgó pengékig mindennel találkozni.

A változatosság a kaijukra is vonatkozik. Nem csak egyszerű hatalmas szörnyek ész nélkül, stratégai nélkül, puszta brutalitással. Ezek a lények ugyanúgy gondolkodnak, terveznek és ugyanúgy fel vannak fegyverkezve és itt nem csak a borotvaéles karmokat és fogakat értem, hanem tényleges fegyverzettel rendelkeznek, amik persze besorolásként eltérőek. A besorolás egyszerű az egyes szintűektől indulunk és a végén az ötösig jutunk el, de mindeközben a számuk is egyre nő, ezzel izgalmasabbá és drámaibbá téve az összecsapásokat. 

A drámai részért a jól megírt karakterek felelnek. Jó lehet nem mindenkinek jöttek be a figurák, de nekem például semmi bajom sem volt velük. A főszereplőt játszó Charlie Hunnam eddig várt a kitörésre és úgy néz ki, most sikerült neki. Máris helyet kapott del Toro legújabb produkciójában. Rinko Kikuchi nagyon szimpatikus volt, csak a magyar hangja volt túl gyerekes hozzá. Idris Elba hozta a formáját, kemény és igazságos volt, habár a lelkesítő beszédén még dolgozhattak volna. A Charlie Day és Burn Gorman tudóspáros igen csak el lett találva. Max Martini régi motoros a sorozatok világában és sok mellékszerepe is volt már, biztos ismerős lesz. A fiát játszó Robert Kazinsky nekem teljesen új volt, még nem találkoztam vele. Clifton Collins Jr. most sem vall kudarcot, érdekes volt egy ilyen szerepben látni őt. Ron Perlman király volt, csak így simán. Nagy meglepetésemre még Santiago Segura (Torrente) is feltűnt egy rövid időre.

A számítógépes grafika egyáltalán nem tűnt műnek, simán bevettem hogy egy bazi nagy robot egy hajót vág hozzá egy bazi nagy monszterhez. Keményen tolták az adok-kapok-ot, minden egyes csapásnak súlya volt, érezni lehetett a feszültséget és a kilátástalan helyzetekben a kétségbeesést is. A készítők a legtöbb összecsapást estére időzítették, így a vizualitásnak is adtak egy pofont. Nem tudom milyen lett volna egy nappali harc, de nekem ezek az esti csaták nagyon bejöttek. Sokkal brutálisabbnak és keményebbnek hatottak valamiért. A gond inkább csak akkor van, ha valaki 3D-ben nézi, mert az önmagában már sötétít rajta egy kicsit. 

Mindenképpen meg kell említenem Ramin Djawadi filmzenéjét, ami egész szépen beépül a cselekménybe, ugyanakkor végig vele együtt fut és jelen van. A főtéma kellemes a fülnek, többször is meg lehet hallgatni. 

A Tűzgyűrű nem volt olcsó, de bízván a sikerben már megvan, hogy a második részt is Travis Beacham írja majd és jellemzően a folytatásokra, mindenből többet ígérnek. Személy szerint én örülnék neki, hiszen még sok-sok kihasználatlan lehetőség van benne - a driftelés  nagy húzás. De minden apró hibával együtt is a Pacific Rim egy nagyon fasza blockbuster, ami ha másra nem is jó, arra igen, hogy újraéljük gyermeki vágyainkat, vagy hogy bevágódjunk a gyereknél.

Ennyi.