Történet: Hogyan hatnak egymásra az emberi életek, a tettek és azok következményei a múltból kiindulva a jelenen át egészen a jövőig? Minden mindennel összefügg? Akció, rejtély és romantika szövi át a történetet, melyben egy gyilkos hőssé alakul át, egy egyszerű jótett pedig forradalmat inspirál a távoli jövőben.

Megvalósítás: Nem emlékszem, hogy akárcsak hasonlót is láttam volna valaha. Annyira egyedi hangulata volt, hogy nehéz szavakba önteni. A filozofikus mondanivalótól eltekintve, egy olyan produkció volt ez, amire korábban még nem volt példa. Jó, persze hasonlók már születtek, akár könyvben, akár filmben, de egyik sem mutatta be így az emberi sorsokat, kiváltképp azokat, melyek koroktól függetlenül is összefüggnek egymással.

A Wachowski testvérek már korábban is játszadoztak az emberi elmével.  Hol diktatúrába helyezve karaktereit, elnyomva az egyén identitását és gondolkodásmódját, hol pedig egy látszatvilág létrehozásával bemutatni az ember szabadságvágyát, mely a kezdetek óta létezik és amiért megéri akár meghalni is. Ezt a motívumot sorra előveszik minden egyes filmjüknél, vagy forgatókönyvüknél, legyen a szereplő akár egy bérgyilkos ninja, akár egy átlagos lány akinek a létezése önmagában fenyegeti az univerzumot. Igen a testvérek sohasem hétköznapi történeteket vittek vászonra, de még a leglátványosabb próbálkozásaik közepette is igyekeztek belecsempészni némi igazságot, alkotói vélemény nyilvánítást.

Igen nagy szerencse, hogy ezúttal egy olyan rendezővel társultak, akinek szintén megvan az egyéni látásmódja a dolgokhoz. Tom Tykwer-t a legtöbben még mindig a Lé meg a Lola-ról ismerik meg, de nem feledhetjük, hogy a Parfümmel egy olyan filmet tett le az asztalra, ami bár témájában rémisztő, mégis szórakoztató és görbetükröt tár a néző elé, azzal, hogy beismerteti vele saját mocskos és önző vágyait.

De most nem a Parfümről van szó ugye. Csupán azért írtam le pár sorban a rendezők érdemeit, hogy tudatosuljon az emberekben az egyszerű tény, miszerint a Felhőatlasz nem való mindenkinek. Ehhez a filmhez gondolkodni kell, használni az agyunkat. Nem úgy mint a Prometheus esetében és nem is úgy ahogy egy Sherlock Holmes könyvnél várnánk, de mindenképpen nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy a majdnem három órás játékidő alatt befogadjuk azokat a gondolatokat, ami túlmutat az egyszerű "minden korban újjá születünk" cselekményen. Hiszen a lényeget leginkább a különböző történetek szereplőivel történő események rejtik. Ó és milyen események ezek, bár elsőre némelyik sablonosnak hat, mindegyiknek megvan a maga egyénisége, amitől nem lehet beskatulyázni sehova.

Dráma, történelmi, romantikus, vígjáték, akció, horror? Ezek nem tudják behatárolni a Felhőatlasz műfaját, mert bár vannak benne izgalmas részek, vagy kacagtató pillanatok, nem beszélhetünk egy stílusról egyik sztori esetében sem. A dramaturgia szintén nem olyan mint várnánk. Az egyes idősíkok és életutak nem követik egymást, folyamatosan ugrálnak a jelen-múlt-jövő között olyan iramban, hogy ha nem figyelünk oda elveszítjük a fonalat és csak nagy nehezen szerezhetjük vissza. Folyamatos figyelem és érdeklődés nélkül nem is érdemes nekiállni megtekinteni, mert úgy csak csalódás érheti a nézőt.

Érdemes kiemelni a maszkmesterek és a trükkszakosztály munkáját. Ha a vizuális effektekért, illetőleg a ruhákért és a színészek egyedi kinézetéért felelős szakembereket nem díjazzák semmivel az elkövetkező időben, akkor sportnyelven szólva, igen csak meg van bundázva a meccs. Nekik köszönhető, hogy az amúgy is zseniális színészi gárda még hitelesebb tudott lenni, nélkülük ez a film nem lenne ugyanolyan.

És ha már a színészeknél tartunk, akkor ideje hogy az a név hogy Ben Whishaw és Jim Sturgess is felkerüljön arra a listára, ahol a jövőbeli nagy tehetségek vannak. Mindkettejük alakítása minimum példaértékű. Tom Hanks továbbra is fantasztikusan játszik és a Larry Crown féle bolondozása ezzel végleg el van felejtve. Üdítő volt Halle Berry-t ismét komoly szerepben látni, remélem most már kevesebb romantikus vígjátékot gyárt majd. Jim Broadbent (Iris, Még egy év) ismét megérett egy Oscarra, ehhez nincs több hozzáfűzni valóm. Hugo Weaving (Matrix, V mint Vérbosszú) régi motoros már Wachowski-éknál és remélem az is marad. Doona Bae ismerős lehet a Bosszú ura és a Gazdatest filmekből. Sajnos a többi produkciója eddig rejtve maradt a hazai közönség elől. Keith David (Szakasz, Dolog) nagy kedvenc, általában komikus szerepeket szokott kapni, de egyszer-kétszer becsúszik egy két dráma is. James D'Arcy (Hősők kora, W.E) egyelőre még nem érte el a nagy áttörést. Susan Sarandon és Hugh Grant valami egész elképesztően nézett ki és a játékuk is kiváló volt. Ez a film mindkettejüknek jót tett és talán megint a komolyabb felkérések felé veszik majd az irányt.

Ez csupán néhány név volt abból a halomból, akikkel találkozni lehet. Mint említettem a trükkmesterek kitettek magukért, nekik köszönhetően a sci-fi és a posztapokaliptikus részek is teljesen rendben voltak. Az operatőrök mindketten nagy nevek a szakmában és ez meg is látszik a kamerakezelésen, még a kötelező rángatózás sem volt zavaró ezúttal. A sodró és pörgős jelenetek alá pedig Tykwerék olyan muzsikát szereztek, hogy azok önmagukban is elvitték volna az egyes részeket.

Akármit nézek, minden kiváló volt, nem volt egy eleme sem a filmnek, sem a stábnak amibe bele lehetne kötni. Még ha akarnék se tudnék. Hogy kinek lehet ajánlani egy ilyen megaprodukciót? Semmiképpen sem azoknak, akik az előzetest látva egy nagy költségvetésű sci-fit várnak, sem azoknak akik a lassan csordogáló drámát részesítik előnyben. Mint írtam pár sorral feljebb, ez nem egy behatárolható film. Aki nyitott az újdonságra és a készítők korábbi munkáiból is megértette a mögöttes tartalmat, az lehet hogy szórakoztatónak fogja találni a felhőatlaszt, akár csak jómagam.

Ennyi.