Kazuya Kujo megkezdi tanulmányait, egy kis európai országban, a Szent Margaréta Akadémián, ahol a találkozik egy titokzatos lánnyal, kinek neve Victorique. Közös erővel nekiindulnak, hogy a megoldatlannak látszó bűneseteket felderítsék, miközben kapcsolatuk egyre erősebb lesz.

A banálisan induló sorozat ugyan sokat használja a nyomozásokat és sok gyilkosság is történik benne, mégis a lényegét nem ez adja, hanem a szereplők közötti kapcsolat bemutatása és Victorique élettörténete, ami sokkal több titkot rejt mint azt előre sejteni lehetett. Ahogy haladunk egyre előrébb a cselekményben, úgy lesz egy egyszerű halálesetet a múlt megismerésének kiindulópontja és úgy kezdenek felpörögni az események.

A különböző bűntények felderítése eléggé vegyes képet alkot. Vannak olyanok amikben egy átlag kriminéző egy perc alatt rájön, hogy ki a gyilkos és hogy, hogyan történt meg a  gyilkosság. Van viszont olyan is, aminek megoldása, nem kis meglepetést képes okozni a nézőnek.

De mint említettem a hangsúlyt inkább a mélyebb érzelmek és az összefüggő események kapják. A történet kezdetekor még szinte senkiről nem tudni meg semmit, de ahogy múlik az idő úgy ismerjük meg őket. Az időnek itt nagy szerepe van. Az első világháború után járunk és végig a szemünk előtt lebegtetik, a "második hatalmas vihar"-t, ami mindent elsöpör, ahol milliók fognak meghalni és természetesen ez karaktereinket is érinti majd.

Megmondom őszintén eleinte nem kötött le különösképpen a Gosick, kiszámítható volt és helyenként kicsit vontatott is, de az olyan szereplők mint pl a hegyes frizurájú felügyelő, adtam neki még egy esélyt. Na persze az is benne volt, hogy a BONES volt az, aki meganimálta az eredetileg light novelként indult történetet. A minőség így garantált volt, már ami a látványt illeti. Nem is volt panaszom ezen téren, kitűnő munkát végeztek újfent, Takashi Tomioka és Toshihiro Kawamoto karakterdizánja sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint az eredeti. Az animehez komponált zene, amit a többek között, a Hayate no Gokoku-t is jegyző Kotaro Nakagawa szerzett, remekül tudta fokozni a hangulatot.

A seiyyuk minden tekintetben kiválóan teljesítettek, akiket kiemelnék közülük : Hidenobu Kiuchi (Grevil), Takayuki Sugo (Albert márki) - neki hála megint egy igazi velejéig gonosz főellenséget kaphattam -  és Toru Ohkawa (Brian Roscoe).

A gyengus felvezetés után szerencsére csak javuló tendenciát mutatott a sorozat és a boldog befejezés sem volt borítékolható. A dráma az események előrehaladtával csak nagyobb és több lett és bár voltak felhőtlen pillanatok - amolyan szusszanás félék -, a végére elé erősen belehúztak és csakis a rideg és kegyetlen valóságot lehetett látni, nem voltak megalkuvások. Ha valakinek meg kellett halnia, az meg is halt, nem hatásvadászat volt ez és nem is hangulatfokozás, csupán mindenki azt a sorsot kapta, ami elkerülhetetlen volt számára, legyen az pozitív, vagy negatív szereplő. Az utolsó epizód pedig epilógusként lezárta a múltat és utat mutatott a jövőbe, legyen az bármilyen is.

Sokat töprengtem rajta, hogy vajon megérte-e végignézni és hogy vajon később újranézem-e. A válasz egy nagy igen lett. MAL: 8 pont

Ennyi.