Gyermekkorunk egyik kedvenc játéka  volt a Torpedó. Kortól függetlenül élvezhető, nem kell hozzá egyetemi diploma. Amikor hallottam, hogy filmet készítenek a játék alapján, elsőre nem hittem el, azt gondoltam valaki poénkodik. Hiszen milyen történetet lehetne kreálni, ami nem hagy rossz szájízt az emberben.

Végül is nem valami bonyolult, van két hajó ami egymást lövi, az egyiknek el kell süllyednie. Ehhez képest kaptunk egy újabb idegeninváziós mixet, ami érdekes módon, földön, vízen és levegőben is játszódik.

Akkor most ebbe bővebben bele is mennék. Adva van néhány idegen hajó, az egyik köztük képes energiaburkot vonni egy bizonyos terület köré. Aki kinn van, ott ragad és bentről sem lehet kijutni. Ezt megspékelve a radarok és érzékelők nem szuperálnak, így vagy a szemükre hagyatkoznak hőseink, vagy a jól bevált találgatásos módszert veszik elő és itt lesz köze a filmnek a játékhoz - ezt leszámítva minden más csak körítés.

Az idegenek, akik szemlátomást a Transformers mozik világából  csöppentek közénk, gond nélkül kinyírnak mindenkit aki rájuk támad, vagy éppen egy aktív forgalmat lebonyolító hidat döntenek romba, ily módon több száz ártatlan embert megölve. De semmi gond, mert ha szemtől szemben találkozik az ember egy ilyen lénnyel, akkor az nem bántja, mert mégsem annyira gonosz. Vagy csak a főszereplőket kímélik meg, ki tudja. Annyi biztos hogy a józan ész csődöt mond ezen ponton, ahogy a film több részénél is.

Ha kritikailag kéne értékelnem a produkciót, akkor valószínűleg kegyetlenül lehordanám. Mind a készítőket, mind a szereplőket és bárkit aki részt vett az elkészítésében. De mégsem tiprom a sárba. Hogy miért?

Azért mert akkora hülyeség, hogy nem lehet - sőt nem is kell - komolyan venni. Már a kezdő alaphangulatot megadja főhősünk csetlése botlása, miközben egy kis kaját szeretne vinni a "szerelem első látásra" hölgyének. Már ebben az öt percben többet nevettem, mint az utóbbi hónapok vígjátéknak szánt művein. És ez végig megmarad, még az amúgy komolykodó helyzetek alatt is jókat lehet derülni. Ilyen a műlábú katona, a japán romboló kapitánya, a műholdállomás szószátyár és félős tudósa, vagy a végén a nyugdíjas hajósok klubja. Itt megjegyzem hogy ennél a pontnál már-már attól féltem hogy kidobnak minket a teremből, mert ahogy megláttam a harcsabajszú tengerészt és társait, nem bírtam abbahagyni a nevetést és ezzel nem voltam egyedül.

Ennyiből látszik már, hogy a sci-fi és akció mellett a szórakoztatás volt a fő célja a készítőknek és bár a látvány tényleg eszelős volt, ahogy a hangzás is, valahogy engem inkább a hangulat győzött meg inkább. Feltételezem ezért kérték fel a Hoeber testvéreket a szkript megírására. A Red és a Vakító fehérség elég referenciamunka volt.

Azt azonban nem értettem hogy Rihanna helyett miért nem M. Rodrigezt szerződtették le, ez a szerep valahogy érte kiáltott. A színészek közül a legnagyobb név kétség kívül Liam Neeson volt, de sokat nem lehetett látni, ő külső szemlélő volt főleg. Taylor Kitsch nagy tehetség és bízom benne, hogy nem ássák el azért, mert a Csatahajó és a John Carter is megbukott. Remélhetőleg a következő alkotásai már anyagilag is sikeresek lesznek. Alexander Skarsgård-al még nem találkoztam, korábban a Szalmakutyák remake-ben játszott, de azt nem láttam még. Annyira nem volt kimagasló, hogy felfigyeljek rá a későbbiekben. Brooklyn Decker volt a "jó csaj", a főszereplő barátnője, aki nem csak szép, hanem okos is, mindemellett pedig ő is harcba száll ha kell. Ha úgy vesszük, akkor ő volt a helyi Megan Fox, már ami a szerepét illeti. Tadanobu Asano igen szimpatikus volt, ennek részben az is az oka, hogy remekül összejátszott Kitsch-el, jó párost alkottak a vásznon. John Tui halhatatlan izomagy szerepében osztotta az egysoros beszólásokat, akár csak Jesse Plemons és Rihanna. Peter MacNicol játékideje annyira elhanyagolható volt, hogy szinte kár volt leszerződnie.

Újabb párhuzam a Transformers-el, hogy a rendező - Peter Berg, aki amúgy producerként is részt vett a munkálatokban - Steve Jablonsky-t kérte fel a filmzene megkomponálására. Úgyhogy nem kell meglepődni amikor a muzsika hasonlóságot mutat majd. A betétdalok a klasszikus rock-tól a popig terjednek, olyan előadókkal mint az AC\DC és persze Rihanna.

Mindent összevetve személy szerint nagyon jól éreztem magam a két óra alatt, az agyam kikapcsolt és csak színtiszta szórakoztatást kaptam.

Ennyi.