Egy igen érdekes filmet néztem végig, ami műfajilag elég sokrétűnek mondható. Az olyan produkciók, ahol fiatal kislányokat - vagy gyerekeket - rabolnak el, vagy gyilkolnak meg általában két féle módon közelítik meg a dolgot. Az egyik hogy bemutatják a gyilkost, a gyilkosságot, a nyomozási folyamatot és az ítéletet - ilyen volt az X polgártárs is annak idején. A másik az elvesztés utáni kétségbeesésre, szenvedésre, családi drámára koncentrál, aminek a végén közel sem biztos hogy az elkövető megbűnhődik. Peter Jackson mozija - ami Alice Sebold könyve alapján készült - egy teljesen új szemszögből mutatja be az eseményeket. Már maga a tény, hogy az áldozat a narrátor és ő meséli el mi történt vele, sem szokványos. Ahogy az ötlet sem, hogy a túlvilág és az élővilág közti síkon ragadt, ahonnan betekintést kaphat a családja és gyilkosa mindennapi életéről. Ez a húzás nekem nagyon bejött, így annak ellenére hogy egy igen kényes és sajnos igaz témát feszeget, tudott adni egy olyan pluszt amitől eredeti tudott maradni.

Susie képes volt ugyan apróbb változtatásokat eszközölni, de a végeredményt nem tudta megváltoztatni bármennyire is akarta. Az hogy képes volt szembe nézni azzal ami történt vele és a bosszú gondolatát egy idő után elhagyta, végtelenül érett gondolkodásúvá tette, hiába maradt gyerek. A világ melyben élt része volt az életének és nem csak az övének, összebarátkozott egy másik kislánnyal, akiről semmit nem tudott meg, egészen a végéig. Eleinte élvezte a világot melyet a saját képére tudott formálni, a végtelennek tűnő órákat, de előbb-utóbb rá kellett jönnie, hogy nem tud továbblépni, ha a rettegés ott tartja. Rettegés egy olyan embertől, aki többé már nem árthat neki.

Amíg Susie "élte" boldog napjait a túloldalon, addig a szülei terhét átvette a nagyi és itt átváltott a film a mindennapok bemutatására. Ami közel sem volt annyira lehangoló, sőt néha még vidámság is volt benne. De persze a háttérben továbbra is volt a múlt terhe és közben az apa mindent elkövetett hogy megtalálja azt az embert, akivel végül is egy utcában lakott és aki egy idő után gyanús lesz nem csak neki, de a másik lányának is.

Maga a gyilkos karaktere nagyon jól meg lett írva. Mániákus pszichopata, aki emellett intelligens és profi tervező. Amikor rájön a vágy, akkor elkezdi létrehozni azt a folyamatot, aminek a végeredménye bár kegyetlen és groteszk, neki létszükséglet és hiába folytja el utána magában ezt, ahogy múlnak a napok-hetek-hónapok ez csak erősebb lesz és ekkor szemeli ki magának a következő áldozatot. Már ebből sejthető, hogy korábban is csinált már ilyet és a nyugodtsága, higgadt viselkedése, csöndes természete az, amitől kiszámíthatatlan és ijesztő lesz. Erre a szerepre megtalálták a legmegfelelőbb embert, sosem hittem volna hogy egyszer így fogom látni majd Stanley Tucci-t. Ám az úriember annyira hitelesen adta elő George Harvey-t, hogy egy pillanat alatt elhitette velem, hogy képes lenne ilyen szörnyűségeket véghez vinni. Egyik percről a másikra megváltozott, amitől csak még félelmetesebb volt. Ugyan magát a gyilkosságot nem mutatták, de az előtte lévő párbeszédben már rengeteg feszültséget lehet érezni.

Hiába van Tucci mellett sok más nagy színész, ezt a filmet egyértelműen ő és Saoirse Ronan vitte el. A fiatal hölgy már a Szikravárosban feltűnt, igaz a film nem volt nagy durranás. Érdemes amúgy a The Way Back-et megnézni tőle, a Hanna ugyanis nagyon gyenge lett.  Mark Wahlberg most megmutatta hogy komoly szerepben is megállja a helyét. Ahogy a feleséget alakító Rachel Weisz is, neki jobban állnak ezek a szomorú történetek, de a tragédiával megbirkózni nem tudó anyukaként nem lehetett annyira szimpatizálni vele. Igazni meglepetés volt az iszákos és életvidám nagymama, akit Susan Sarandon keltett életre nagyszerűen. Mást el sem tudtam volna képzelni helyette. Michael Imperioli aki a nyomozót játszotta, csak időnként tűnt fel, így nem tudott maradandót alkotni. Ahogy a túlvilággal kapcsolatban álló Ruth szerepében Carolyn Dando sem. Érdemes megemlítenem Nikki SooHoo-t (Holly) és Reece Ritchie - aki a nagy szerelem volt - is.

A megjelenítés csillagos ötöst érdemel. Andrew Lesnie fényképezése csodálatos volt. Azok a képek amik a környezetet és az embereket mutatták be, tiszták voltak és élesek, nem ritkán nagyon szépek is. Azok pedig amik a gyilkosról készültek sokkal intimebbek. Sokszor ráközelítettek az arcára vagy a kezére, miközben nyugodtan élvezte "munkájának" eredményét. Ettől még emberibbnek tűnt, nem annyira érinthetetlen a kisugárzása. De a kamerakezelés mellett hatalmas részét teszi ki a látványnak a számítógépes grafika. Ennek segítségével sikerül elvarázsolni a nézőt, akinek így nem lesz melankolikus hangulata a film végén. kicsit olyan hatást adott neki, mintha egy videóklippet látnánk. Emellett meglehetősen hangsúlyos a Brian Eno által komponált filmzene is, ami egész végig jelen van és keményen befolyásol egy-egy jelenetet.

Ha azt kell mondanom, hogy egy nagyszerű filmet néztem meg, akkor nem hazudok. A téma nehéz, a valósággal való párhuzam csak még jobban hozzájárul az azonosuláshoz, mégis a kivitelezés fantasztikus és a színészi játék elsöprő erejű. Nagyon tudom ajánlani a megnézését, elsőrangú mű lett.

Ennyi.