Anton Corbijn neve nem mondott nekem semmit, a direktor úr eddig kizárólag a zenéhez köthető produkciókat rendezett, így nem is csoda. Hogy miért pont őrá gondoltak a producerek, azt nem tudom de engem nem tudott meggyőzni. Az előzetes várakozások szerint egy visszafogottabb tempójú bérgyilkosfilmet vártam és habár a téma adja magát ez mégsem volt elég arra, hogy nem fulladjon unalomba az egész. Pedig Martin Booth egy olyan antihőst teremtett aki ízig vérig profi a szakmájában, egyetlen hibát sem követ el és ha arról van szó, akkor könyörtelen és nincs benne szánalom.

Ilyen és ehhez hasonló filmek több tucatjával akadnak a piacon és mégis képesek néha-néha egy olyannal előrukkolni a készítők, ami alapjában rengeti meg a műfajt. Az Amerikai nem ígéri ezt, minden amit akar az egy utolsó megbízás bemutatása, de mielőtt ez megtörténik már minden nézőben tudatosul az érzés, hogy nem fog olyan könnyen menni, mint azt előre gondolnánk. Ebben nincs semmi újdonság, amivel megpróbál kitörni az átlagból az a nyugodt, ugyanakkor vészjósló atmoszféra megteremtése. Ez sikerül is valamilyen szinten, ami részben köszönhető a kiváló operatőri munkának és a filmzenének is. Martin Ruhe 1995 óta van a szakmában és habár közel sem olyan híres mint megannyi más kollégája, a tehetség benne is megvan. Ruhe fényképezése hitelesen bemutatja az olasz tájat, a falut és a jeges vidéket egyaránt. A táj gyönyörű, hosszú-hosszú órákig el lehet nézni a csodálatos hegyvidéket, a folyókat és a természetet. Valószínűleg a rendező is erre gondolt, amikor úgy döntött hogy a film nagy részét ezek a jelenetek töltsék ki, ezzel pedig pontosan ellenkező hatást kiváltva a nézőből, aki nem csodálni kezdi a képeket, hanem unni. Ehhez járul hozzá a filmzene is erőteljesen, ami olyannyira ritkán hallatszik, hogy szinte nincs is.

A hangulat tehát adott lenne, de a rendező az ezt kitevő tényezőket feleslegesen túladagolta és így ez a 105 perc még hosszabbnak tűnik. Ezt még a vérprofi akciók sem feledtetik, hiába a remek sztori és a kiváló színészi játék. Már pedig a színészek mindent elkövetnek a sikerért. George Clooney neve eleve garancia és ezúttal sem tudott csalódást okozni. A televízióban felnövő színész már rengetegszer bizonyította, hogy műfajtól függetlenül képes megállni a helyét bármilyen szerepkörben. Violante Placido olasz filmekben tűnik fel, nálunk is be lett mutatva tőle néhány, szélesebb körben továbbra is ismeretlen idehaza. Thekla Reuten legutóbb az Erőszakikban volt látható, mint a fogadó terhes tulajdonosa. Már akkor megkedveltem és most is szimpatikus volt, remélem még fogom látni. Johan Leysen szintén a nálunk kevésbé ismert kategóriába esik, habár játszott többek között a Farkasok szövetsége és az Életvonat produkciókban is.

A nyögvenyelős történetvezetés és túlzott tájképcsodálat miatt nem valószínű hogy valamikor még egyszer elő fogom venni.

Ennyi.