"Smalls tiszteletes:Üdvözölje a szakállast!
Gus:Gondolom, most nem a mikulásra gondol."
Jean-Baptiste Andrea második és mind ezidáig utolsó filmje a Rosszbarátok. Hűen követi a fekete komédiák cselekményvezetését. Azaz a kezdetben kicsit rosszul működő terv a végére teljesen káoszba torkollik. Itt érvényes a mondás, mi szerint a bűnözés nem kifizetődő. A hasonló alkotások közül, azért ez még viszonylag könnyedebb hangvételű, hiszen bármekkora kulimászba is kerüljenek hőseink, ezt még lehet fokozni és ahogy kezdenek rájönni, hogy erről a hullámvasútról nem lehet leszállni, folyamatosan valami váratlan történik, ami felborítja az amúgy már tucatszor felborított és újratervezett taktikájukat. A mások fő pozitívum, a jó forgatókönyv és párbeszédek mellett, a karakterek megalkotása. Hiszen hiába tudjuk valakiről, hogy kicsoda és milyen ember, az végképp nem igaz. Ott van Charlie, aki bármit megtenne a családjáért, ugyanakkor már a kezdetekkor rájön mekkorát hibázott, de ettől még nem száll ki és végül is neki már úgyis mindegy alapon, csak a kislányát tartja szem előtt. Egyfolytában feladná magát, de sosem sikerül, mert mindig történik valami. Aztán ott van Gus, aki a beteg kislányának akar segíteni, vagy mégsem. Talán nem is Gus a neve? Ez nem is fog kiderülni. A legnagyobb meglepetést a Miss Tini Oklahoma, Josie jelentette. Tökösebb volt az összes férfinál. Ehhez jön még hozzá, a Szem, Charlie felesége aki nyomozó, a pap és kompániája és a többi és a többi. Ebbe a kevesebb mint másfél órába rengeteg dolgot és szereplőt zsúfoltak, ráadásul úgy hogy minden a helyén van. Tényleg kiválóan felépített történet jellemzi.
De mit érne a jó sztori, ha az alakítások gyengék lennének? Semmit. Szerencsére itt ez is passzol. David Schwimmer nagy kedvencem és nem csak a Jóbarátok szerepe óta - nagy szerencsére itt is Galambos Péter szinkronizálja - , hanem a mozifilmek terén is vannak kedvenceim tőle. Olyanok mint a Farkas, a Hat nap hét éjszaka, vagy a Hangos revolverek városa. Rendezőként már dolgozott együtt Simon Pegg-el, a Fuss dagi fuss-ban - habár az elég közepesre sikerült. Pegg szintén nagy kedvencem, mondjuk a legjobb szerepei Nick Frost-al közösen vannak és ez oda-vissza igaz. Most is éppolyan humoros mint mindig, teljesen átélhető szituációkban tud szimpatikusan viselkedni, nem nehéz együtt érezni vele. Legközelebb a Mission Imposseble 4-ben fog feltűnni, de a Star Trek Scotty-jaként is vissza fog térni jövőre. Alice Eve egyre inkább kezd képbe kerülni nálam, az idétlen rom-komok után, most már jönnek a komolyabb szerepvállalások, köztük az ATM, a Raven, és a Men in Black 3. Jon Polito a Hegylakó és Holló óta az egyik favoritom, még akkor is ha utóbbiban csúnyán megölték ott. Natascha McElhone-t nem lehet nem szeretni, szigorú rendőrként pont annyira megnyerő mint eddig bármikor. Ugyanennyire bírtam az Ördög maga-ban, a Truman Showban, vagy a Holdhercegnőben - maga a film egyébként nagyon gyenge volt. Mimi Rogers nem szerepel sokat, de attól még üdítő látvány volt. Billy Asher seriffhelyettesként szintén pozitív csalódás, neki ez volt az utolsó mozifilmje.
Nem sok film van, ahol a soundtrack emlékezetes tud maradni, nem-nem a score. Maga a szimfonikus zene teljes egészében kimarad. Helyette igazán remek dalokat pakoltak bele a produkcióba. Példának okáért a Rammstein-től az Engel.
A legnagyobb pozitívum, hogy nem kell és nem is lehet komolyan venni a filmet. Mindegy ki hal meg, mert senkit nem fogunk sem sajnálni, sem utálni. A záró képsorok nem mindenkit fognak meglepni, de attól még jó hogy így csinálták meg.
Ennyi.
