Négy közepesen teljesítő film után Wayne Kramer olyan forgatókönyvvel állt elő, ami érdekfeszítő és lebilincselő. Az író-rendező elég kényes témát választott, de hála a jó történetnek és a még jobb színészi játéknak, maradéktalanul elégedett voltam a filmmel. Nem sok olyan dráma van, amit többször is meg lehet nézni - mondjuk ez emberfüggő - , de ez pont azok közé tartozik. A karakterek mindegyike érdekes és a viselkedésükkel sem nehéz azonosulni, legyen az akár jó, vagy rossz.
A cselekmény csupán egy kis időszakot mutat be, de eközben négy vonalon folyik. A Max Brogan vonal bemutatja, hogy hiába profi abban amit művel, hiába emberséges, a munkájának hála mégis egyedül van, ezt próbálja feledtetni, amikor egy fiatal anyának próbál segíteni. Az ellentéte Cole Frankel, aki viszont kívülről tökéletes házasságát és életét teszi kockára, hogy egy a feleségénél fiatalabb lánykával hetyeghessen. A mit sem sejtő feleség eközben próbál szülőket találni egy kislánynak, aki nagyon a szívéhez nőtt. Ugyanez a nő próbálja megvédeni azt a családot, melynek egyik tagját dzsihádistának bélyegezték - habár nem a legjobb ötlet az amerikai ifjaknak előadást tartani a szeptember 11 gyilkosainak morális és etikai megértéséről. Ilyen és ehhez hasonló történetek sorakoznak fel végig, a legkisebb karakternek is megvan a saját élettörténete.
Ehhez járul hozzá a színészek játéka. Harrison Ford-ban nem lehet csalódni, nem volt még olyan szerep amiben ne kedveltem volna. Fantasztikus színész, fantasztikus filmes előélettel. Ray Liotta szintén parádés, habár neki ritkán vannak újabban jó mozis megnyilvánulásai, ez most pont az. Ashley Judd szerepe nem túl nagy ahhoz, hogy kinőjön az eddig is példás drámai szerepléseiből, viszont szerencsére az idétlen vígjátékokból sikeresen elszabadult (Fogtündér). Jim Sturgess még igencsak bontogatja szárnyait, de a 21, a Heartless és a The Way Back után bizakodom - még akkor is ha a One Day egy ezerszer látott romkom lesz. Cliff Curtis most már igazán megérdemelne egy akciós főszerepet, mert ezek a karakterek nagyon jól állnak neki. Alice Braga nincs sokáig a képernyőn, de éppen olyan hatásos mint az Isten városa-ban, a Ragadozókban, vagy a Legenda vagyok-ban - a Ritust még nem láttam. Alice Eve azoknak lehet főleg ismerős akik látták a Túl jó nő a csajom-at, de szerencsére ott van még a Rosszbarátok és benne lesz a Raven-ben is, amit már nagyon várok. Summer Bishil leginkább tvsorozatokban tűnt fel, én most ismertem csak meg, sajnos az Utolsó Léghajlító szakmai és anyagi bukása után, nem fogom Azula-ként látni már. Jacqueline Obradors nagyon sokszor bizonyította tehetségét, korábban a Hat nap hét éjszakában már szerepelt Ford-al, igaz ott nem a tehetségét domborította ki. Justin Chon teljesen beleolvadt a szerepébe, de sokat nem is kellett erölködnie, eddig ő is főként tv-ben játszott, valamint az Alkonyat mizériákban is.
A jó alakítás mellett sokat nyomott a latba, a jó operatőri munka. Remek képek, semmi túlzás és nincs rángatózás sem. Mondanám, hogy kiemelkedő volt, de azért annyira nem, inkább természetesnek tűnt. Ahogy Mark Isham filmzenéje is, amit mintha már hallottunk volna korábban. De nem rovom fel neki, miután olyan filmekhez szerzett zenét mint a Holtpont, a Hálozat csapdájában, a Gyűjtő, Penge és megannyi más.
Összességéban véve, sokan hasonlítják a Bábelhez, vagy az Ütközésekhez, de aki így ül le elé az csalódni fog. Az egyetlen közös nevező, a párhuzamos játékmenet, hogy egyszerre több szálat futtatnak, amik valahogy majd keresztezik egymást. Azoknak ajánlanám akik szeretik a jól felépített történeteket és nem viszolyognak a dráma szó hallatán, mert azért itt jóval többről van szó.
Ennyi.
