Clint Eastwood kiváló színész és rendező, tehetsége talán a borhoz hasonlítható legjobban, vagyis az idő múlásával csak jobb lesz. Eddig is voltak már olyan alkotásai, amire nem lehetett nem felfigyelni, ezekben mind direktorként mind színészként a legjobbat nyújtotta. Az a tény hogy a történetet nem ő maga hanem Peter Morgan írta, cseppet sem von le annak élvezhetőségéből.

Ugyan fő\mellékszereplőként is vannak nagyon nagy alakításai, de véleményem szerint ezek eltörpülnek azok között, amikben a kamera másik oldalán van. Persze ezek között is vannak kivételek - ilyen például nekem a Fakó lovas - , de a százalékos arányban a mérleg a jobb oldal felé dől el leginkább. Ki hitte volna annak idején amikor spagetti westernnel kezdte a karrierjét, hogy nem csak hogy kinövi magát, hanem saját és az azutáni generációk egyik legnagyobb kedvence lesz, egy olyan ikon, mely megérdemelten szerepel a filmtörténelem nagy lapjain.

De minden további ajnározás nélkül most inkább az Azutánról írnék. Azok a témák, melyek a halállal foglalkoznak, rendszerint vagy csapnivaló munkák, vagy igényes és elgondolkodtató produkciók lesznek. A film egyik legnagyobb pozitívuma, hogy nyitva hagyja a kérdést, vagyis azt hogy mi  van a halál után. Ugyan a médiumon keresztül beszélnek az elhunyttal, de magáról a túlvilágról semmit nem tudni meg és ezt értékelem, mert nagyon sokszor ez elrontja a befejezést. Az első információk romantikus filmet ígértek, némi spiritualitással, az előzetesek pedig kőkemény katasztrófa dráma kombinációt. Végül is mindkettő igaz, de egyik sincs túlsúlyban, sőt olyan ügyesen lavíroz a műfajok között, hogy teljesen egybeolvadnak. A kezdés ütős, megadja a lökést és az érdeklődést a folytatás iránt, ahol a tempó nem csökken csupán áthelyeződik az egyén szenvedésére, arra hogy próbálna rendes életet élni, de ez nem jön össze sehogyan sem. A három cselekményvonal már az elején sejteti, hogy majd találkozik és kiegészíti egymást. Mindeközben pedig történelmileg is valós eseményeket mutat be egy másik szemszögből, ezzel adva hitelt a műnek. Maga a befejezés meg nem is lehetne jobb, mert így hogy a nézőre bízzák a látottak elfogadását, elbírását, illetve elgondolását, pontosan azt érik el, amit maga a mondanivaló is sugall, vagyis hogy bármennyire is próbáljuk elkerülni, vannak dolgok amikről muszáj beszélni, mert mindez az élet részét képezi. Ahány vallás, annyi hipotézis van arról, hogy mi lesz velünk azután, szerencsére így hogy nem mutatják meg, mindenki elégedett lehet, mert nem cáfolták meg azt amiben hisz\nem hisz.

A több mint két óra játékidő soknak tűnhet, de a végén úgy tűnt még kevés is. Ez idő alatt aki csak két percre otthagyja a filmet, máris elvesztheti a fonalat. Nem mindenki szereti az elgondolkodtató, illetve szomorkás hangvételű alkotásokat, de ha ezen sikerül felülemelkedni akkor igazán értékelni fogják majd amit az Azután nyújthat - ettől függetlenül csak azoknak ajánlott akik bírják a komoly témákat.

Eastwood nagyszerű rendező, aki tud bánni a színészeivel és az ötleteit megosztja velük. Ugyanez persze fordítva is igaz, ha látja egyik szereplőjén, hogy tudna többet nyújtani, akkor hagyja kibontakozni és így egy végtelenül egyszerű jelenet is lehet felejthetetlen, feszültséggel teli, vagy csak magával ragadó. A jelenet amikor Matt Damon és főzőpartnernője kóstoltatják egymással az ételeket - miközben szemfedő van az egyikükön - sokkal több erotikus kisugárzást tartalmazott, mint bármelyik agyonajnározott tucatfilm félmeztelen\meztelen női szereplője.

Matt Damon igazán jó abban amit csinál. Már elég rég óta figyelem a munkásságát és bár mostanság inkább az akciófilmeknek hódol, nem lehet beskatulyázni az érzelmek végtelen skáláját képes bemutatni, ugyanúgy megállja a helyét tengerészgyalogosként, mint tanulóként, médiunként vagy sportolóként. Itt jegyezném meg, hogy a True Grit-ben is nagyot alakít.
Cécile de France neve nekem eddig nem sokat mondott, az igazat megvallva most hallottam  róla elöször, de hamar meggyőzőtt róla, hogy érdemes figyelni rá. A cunami túlélőjeként, aki addigi élete egyik legnagyobb sztoriját feláldozva kutatni kezd a halálutániról, mi is megismerjük. Mint hírességet, mint megtört és elárult nőt és mint egy olyan embert, aki nem adja fel, akkor sem amikor ezt erőltetik és személyisége másokat is arra ösztönöz, hogy higgyenek benne, akkor is ha csak kevesen vannak.
Jó gyerekszínészt nehéz találni, legalábbis manapság. ez vagy azért van mert a válogatások nem érnek egy garast sem, vagy azért mert lusták addig kutatni, amig meg nem találják az arra a szerepre alkalmas fiút avagy lányt. Frankie és George Mclaren a kivételt képezik, ők ketten tényleg játszanak. Nem csak arra mennek és azt csinálják amit nekik mondtak, hanem tényleg próbálják hitelesen elődni azt.
Bryce Dallas Howard neve már sokkal ismerősebb, korábban is volt már olyan filmje, amit utána az ő nevéhez kötöttem, akkor is amikor csak mellékszereplő volt. Itt egy új életet kezdő nőt formál, akinek ugyanúgy megvan a saját szomorú története. Mellesleg az elmített kostolós részben ő volt a női fél.
Lyndsey Marshall volt már lepusztult nő, szóval a tapasztalata megvolt hozzá, de emelett ismét megcsillogtatta a tudását. Drogos anyaként pont annyíra volt hihető, mint öngyilkosságokat elkövető művészként például - ez egyébkén a Franklyn-be volt.
Igazság szerint még mondhatnám Thierry Neuvic-ot, Jay Mohr-t, Lyndsey Marshallt, Tom Beard-ot és még sorolhatnám, de az az igazság hogy a többiek szerepe elenyésző volt hozzájuk képest. Ennek ellenére az önmagát játszó Derek Jacobi-t meg kell említenem, mert őt mindig öröm látni.

Clint olyan operatőröket alkalmaz, akik elhagyják a manapság oly divatos narancs-kék színösszeállítást és inkább a valósághűbb megjelenítést pártolják, ettől pedig a belbecs is jobb lesz nem csak a külcsín. Nincs eszméletlen kamerarángás, kézi-kamerás felvétel és feleslegesen bevitt vágások. Profi munka amihez kellemes adalékanyagként jön a filmzene, ami csodálatos zongorabetéteket, gitár valamint hegedűszólókat tartalmaz és amit a rendező szerzett, ahogy már sok más filmjénél is.

Amikor Steven Spielberg és Frank Marshall producerként beszáll egy projektbe az önmagában is nagy szó, de ha mindez Eastwood produkciójával történik, akkor mindenhogyan garancia a sikerre. Ha ez a legendás ember, valaha katasztrófa filmet szeretne készíteni, akkor szerintem nem csalódnánk az eredményben, azonkívül olyan emberket is válogatna, hogy ne legyen kudarc, hiszen hiába a szemkápráztató CGI, ha mellette nincs profizmus (lásd 2012)

Ennyi.