Danny Boyle neve már a Gettómilliomos előtt is garanciát jelentett a minőségi szórakoztatásra. Jómagam a Sekély sírhant óta rajongók a műveiért, de a Trainspotting, az Élet sója, a Part mind-mind remek alkotások voltak, utóbbi talán túl elvont is, ezért nem volt akkora siker mint lehetett volna, pedig az ifjú Leo. Dicaprio volt a főszereplője, aki akkoriban is elég nagy húzónévnek számított. A 28 nappal később-ben meggyőződhettem arról is, hogy ez a műfaj is jól illik Boyle-hoz, akárcsak a sci-fi, vagy a dráma - mint a legutóbbi 127 óra is például.

A tudományos-fantasztikus műfajon belüli első produkciója a Napfény volt és akár csak előtte, most is igazi magas kvalitású filmet tett le az asztalra. A történetet nem  is rovom fel neki, hiszen azért Alex Garland felelt. Ó, de ebből nem azt kell leszűrni, hogy a cselekményvezetés rossz volt, vagy hogy a sztori érdektelen. Ezt csak azért hoztam fel, mert a mozi második fele, elhagyja a tiszta sci-fi vonalat és főleg az akciónak adja át a helyét, néhol kis ijesztgetéssel. Ez csak azoknak fog apró gondot okozni, akik - mint én is - maradtak volna a klausztrofób és kiszolgáltatott űr-katasztrófafilm vonalnál, de még ezzel is bőven sok száz másik társa felé emelkedik és kitűnik közülük.

Ez köszönhető a vérbeli kilátástalan helyzet atmoszférának, amit sikerült létrehozniuk, amiben többször is a tudtunkra adják, hogy az emberiség megmentése elsőbbséget érez és hogy bárki hal meg az nem számít, ha a feladatot sikerül teljesíteniük. Már maga az ötlet is érdekes, hogy vajon a bomba amit hurcolnak tényleg úgy fog működni, ahogy azt számították, mi van akkor ha nem lép működésbe, vagy nem akkora hatást vált ki, ami újraaktiválhatja a nap erejét - ezt mondjuk mondjuk nem a világűrben, de már egyszer már elsütötték, a 2003-as Mag-ban - vagy csak szimplán nem jutnak el a Napig. Ezek a kérdések átvetülnek a szereplőkre is, akik, ahogy az idő múlik, egymás után kezdenek el kételkedni a terv sikerében, de a legtöbben nem adják fel. És itt jön a második pozitívum, azaz a szereplők megalkotása, kivétel nélkül érdekes személyiségek, akik nem haboznak feláldozni magukat a célért - no persze nem mindenki vélekedik így.

Ezeket a karaktereket olyan színészek személyesítik meg, akikre általában véve sem lenne panasz, de most talán még jobban teljesítettek mint szoktak. Kezdjük a sort Capa-val, a főszereplőnek tekinthető fizikussal, akinek egyetlen dolga, hogy a bombát elsüsse és mivel egyedül ő ért a kezeléséhez, az ő túlélése elsődleges prioritást élvez, függetlenül attól hogy ki mennyire szimpatizál vele. Őt Cillian Murphy játszotta el, méghozzá zseniálisan, az úr már másodízben dolgozott együtt a direktorral, aki 28 nappal későbbre is leszerződtette. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy egyre több szuperprodukcióban tűnik fel, gondoljunk csak a Batman-ra, az Eredetre, vagy a még csak előfázisban levő Tron harmadik részére. A kapitányt Hiroyuki Sanada keltette életre, aki Az utolsó szamurájban és a Csúcsformában 3-ben is fontos szereplőt alakított. Troy Garity volt a parancsnokhelyettes, aki mindaddig lojális a küldetéshez, míg saját élete nem kerül veszélybe, ehhez a karakterhez pont jól illik Garity, aki meggyőzően adta magát elő. Benedict Wong is remek volt a magát ostorozó navigátorként, ahogy lassan összeroppan a nyomástól. Michelle Yeoh-t mindig jó látni, függetlenül attól, hogy éppen miben bukkan fel, egyszerűen nem tud csalódást okozni, vele nem volt nehéz szimpatizálni. Chris Evans szerencsére hamar letudta a könnyed szerepet amint Fáklyaként kellett hozni a Fantasztikus négyesben és ezerszer hitelesebb volt mint ezelőtt bármikor. Ez a folyamat a mai napig tart és bár neki is vannak rosszabb szerepvállalásai, azért rendesen odateszi magát, ami meg is érte neki, hiszen Amerika Kapitányként a karrierje még eredményesebb lehet. Személy szerint nekem ő sokkal bejövősebb volt mint bárki más  a hajón.  Cliff Curtis ugyan csak egy pszihiáter, minden magasabb beosztás nélkül, jelenléte mégis fontosságot, magabiztosságot és erőt sugároz, azon felül hogy szereti a napfürdőt - de ez végül is érthető annak a fényében, hogy nem nagyon volt része az utóbbi időben ezt a Földön érezni.

A vizuális megoldások fantasztikusan festettek, a 26 milliós költségvetés valahogy kevésnek is érződik ehhez, főleg ha azt vesszük alapul, hogy a színészek gázsija sem lehetett kevés. Mégis ebből a büdzséből sikerült egy igazán csodálatosan kialakított képi világot létrehozni, ami ráadásul még nem is annyira képzelt, inkább mondanám már akkor realisztikusnak hatónak. Az úrhajó és a berendezés, kívülről-belülről is jól nézett ki, a bolygókról és a meglehetősen látványos effektekről nem is szólva.

Emellett a hangzás is csillagos ötös, nem csak azért mert végre nincsen se zaj, se zörej, se egyetlen hang sem a nagy feketeségben - ahogy lennie kéne - hanem azért is, mert sikeresen hozzájárul ahhoz az érzéshez ,amit ez a kétségbeesett atmoszféra áraszt magából. Ebben egyébként John Murphy filmzenéje is nagy szerepet vállalt. Murphynek szintén nem ez az első munkája Boyle-al. Az aláfestés megadja azt a pluszt, amitől csak még elszigeteltebben érezzük majd magunkat, minket is átjár az a nyomasztó hatás, ami szinte ránk nehezül. Olyan a zene mint a ... Nem ezt hallani kell.

Emellett a többi szám már inkább statikus zörejekből áll, illetve különböző hanghatásokból és véletlenszerűen megszólaló hangszerek dallamaiból, amit ugyan külön nem érdemes hallgatni, de maximálisan beépülve, a filmet nézve nemhogy nem zavaró, hanem még oda is passzol. A legnépszerűbb számot, a What do you See\The Surface of the Sun páros jelenti, ami egy olyan melódiára épül, amit a komponista több filmjében is elővett. - Legutóbb a Kick\Ass kapcsán.

Hogy érdemes-e próbát tenni vele? Mindenképpen, aki szereti ezt a műfajt az ne hagyja ki. Amikor megnéztem fogalmam sem volt róla, hogy ki csinálta, azt hittem megint egy tucattermék, de mivel ebből manapság kevés az értékelhető darab, adtam neki egy esélyt és megérte. Azóta már sokszor láttam és igyekszem is ajánlani akinek csak tudom, sajnos anyagi siker nem lett belőle, pedig megérdemelte volna.

Ennyi.