1980-ban még lehetett újat mutatni az embereknek, akkor még el tudtak adni egy jó horrort, amiben nem csak a látvány hanem a történet is nagy szerepet játszik és az Aligátornak pont ez az erőssége. Lewis Teague olyan filmeket rendezett, mint a Cujo, Nilus gyöngye, Macskaszem, Elit kommandó és a Wedlock, vagyis egy tehetséges direktor, aki pályája elején szinte csak sorozatokat készített. Látszik is a filmen, hogy remekül tudta irányítani a színészeket. De mit sem ért volna a munkája, ha nincs mögötte érdekfeszítő cselekmény és ezt meg is kaptuk, hála  Frank Ray Perilli-nek és John Sayles-nek akik igencsak ismerősek voltak ebben a témában.

Nagy pozitívum hogy a szokásos szörnyfilm klisét feldobták olyan témákkal, illetve mondanivalóval, ami a mai napig aktuálisnak számít. Például örök igazság,  a politika mindent megkerül, ahogy a korrupció is. Aztán ha történik valami borzasztó, az emberek abból is hasznot akarnak hozni. Amikor az állat embereket öl, hiába lesz pánik, hiába retteg a város, néhányan máris aligátoros termékeket adnak el, nem érdekli őket, hogy az már nem egy embert elpusztított. A szörnyű állatkísérletek, melyeket a mostanáig sem tiltottak be és a pénz a legfőbb úr szlogen is mindig érvényben marad. Tehát van benne bőven mire figyelni.

Akkori mércével nézve Joseph Mangine fényképezése igen csak elfogadható szintet ütött meg és kiváló alapot nyújtott a légkör megteremtéséhez is. Egy horrorfilmnél alap követelménynek számít az olyan képi világ, amitől összecsináljuk magunkat és ezt sikerült is megalkotni, noha ez ma már nem hat olyan ijesztőnek. A trükkökkel is így van, a nem digitális szörnyetegek korában, muszáj volt valamennyire élethűre kreálni azokat, különben nem lehetett volna eladni. A legtöbb jelenetben elég hihetőre sikerült megcsinálni a mozgását a hüllőnek, de azért akad pár rész ahol már messziről látszik, hogy nem valódi. Ilyen többek között, amikor az utcán felülnézetből látjuk, mondjuk vicces hogy már akkor olyan volt a látványvilág, mint most egy Asylum által forgalmazott utánzatban. Ahogy azt is humorosnak tartom, hogy a 11 évvel később készült folytatás ugyanúgy néz ki mint elődje, semmi modernebb vizuális technika,  amitől hihetőbb lett volna.

A filmzene, nagyon sok helyen emlékeztetett engem az akkori szörnyfilmek repertoárjára, de a leginkább ismerős az a Cápa volt. Bizonyos részeknél olyan téma szólt, amilyen annak is volt. Egyébként Craig Hundley szerezte, aki elég kevésszer komponált azóta, ez lehet azért van mert ismert zenékkel dolgozik.

A színészek kiválasztása csillagos ötös. Robert Forster mindig nagy kedvencem volt, a Bankár-t nem is tudom hányszor néztem rongyosra még videókazin. Most is kiválóan játszott mint általában és a háttérsztorija is érdekes volt, nem csak egy egyszerű gyilkossági nyomozó, hanem olyan aki súlyos terhet cipel. Robin Riker ezelőtt és ezután is jószerivel csak televíziós sorozatokban vállalt szerepet, pedig a vásznon is megállja a helyét. Manapság a Dr. Csontban látható, ahol is Nadia Blake-t alakítja. A rendőrfőnököt megszemélyesítő Michael V. Gazzo sajnos 95-ben elhunyt, de számtalan szerepe volt, többek között az Utolsó akcióhősben ő volt Torelli. Itt tökéletes példája az olyan vezetőnek, aki már néhány szívroham után is ugyanannyit idegeskedik mint előtte és utálja ha valaki megmondja neki, hogy mit tegyen. Dean Jagger utoljára 87-ben állt kamera elé, ami érthető mert már akkor elég öreg volt és a szerepe szerint egy igazi szemétláda, akit lehet utálni tiszta erőből és a legjobb példa arra nézve, hogy a  mocskosul gazdagok mindent megtehetnek, itt szinte ő volt Chicago ura, mert még a polgármester (Jack Carter) is az ő kegyeit leste. Perry Lang fiatal, ambiciózus rendőrként kellemes perceket okozott és emlékezetes is maradt. Henry Silva sosem volt igazán jó fiú, ez főleg a kinézete miatt lehet, ugyan ő volt a vadász, de a beképzelt mentalitásával nem lopta be magát a nézők szívébe. Ebbe a kategóriába esett az újságíró Kemp-et játszó Bart Braverman is. A kisebb mellékszerepekben is kivétel nélkül pozitívan csalódtam.

Ennyi.