Ruben Fleischer rendezésében egy olyan film született, ami az utóbbi évek zombis filmtermését messze felülmúlja. Rhett Reese és Paul Wernick egy olyan történetet írt, ami elsőre banálisnak tűnhet és szerepel is benne sok olyan momentum, hogy bárki számára nyilvánvaló a rossz döntés, de olyan jól van beépítve a cselekménybe, hogy egyáltalán nem zavaró, sőt inkább szórakoztató. Az írópáros egyébként kezdetben egy sorozaton gondolkozott, ami a filmet elnézve - ami akár pilot epizódként is megállja a helyét - nem is rossz ötlet, hiszen eddig akárki nézte meg, az azt mondta, hogy ezt még akármeddig elnézné. Az úriemberek sikeresen befutottak és ezt bizonyítja az a tény is, hogy a Deadpool filmet is ők írják majd.

A rendezés az egy dolog, de ami igazán megadta a hangulatot, az a kihalt USA. Hiszen akármerre mentek, csak néhány élőhalottal találkoztak és mindenhol csak pusztulás, vér és roncsok hevertek. Ha vannak is még túlélők, azok vagy elmenekültek a zombiapokalipszis elől, vagy zombiként járják a világot. Ez megmagyarázná a kiürült államokat. Erre a rejtélyre remélhetőleg a második részben majd fény derül. De ahogy mondtam a légkör, amit ez a sivár környezet nyújtott, remek hangulatfokozó hatással bírt, ami nem utolsósorban a dizájnerek és az operatőr, Michael Bonvillain érdeme volt.

A történet megalkotásánál a karakterek kialakítása volt az ami igazán szórakoztatóvá tette a produkciót. A nulla önbecsülésű, ezerféle fóbiában szenvedő srác, aki világ életében kívülálló volt. A csaló nő, aki minden férfit az ujja köré csavar, miközben a húga a legfontosabb a számára és bármit megtenne érte, akit amúgy nem kell félteni, mert korához képest igen érett és van esze is. És végül a fegyvermániás, elsőre cseppet sem kellemes férfi, aki mindent elvesztett és szívből gyűlöli a zombikat, de amúgy kedves ember. Pont azért, mert négy ember köré épült a film, nem lett olyan összekuszált, hanem igazán eredeti. Ehhez még hozzájön az állandó narráció, ami végig kísér minket Zombielanden, bemutatva szabályokat, vagy csak belső monológok, amik eléggé humorosak.

A színészek ennek megfelelően jól lettek megválasztva. Azt mindíg is tudtam, hogy Woody Harrelson bármelyik produkcióban megállja a helyét, de most szerintem karrierje egyik legjobb alakítását nyújtotta, még akkor is ha úgy tűnhet, hogy csak egy bunkó kemény-legény fegyverrel. Jesse Eisenberg egyre feljebb jut, ami a szerepválasztásait illeti, van érzéke hozzá. A Kalandpark, a Charlie Banks, a Falu, a Császárok klubja és a Rókavadászat óta csípem a srácot és most is magasan hozta amit elvártam tőle. Kinézetre olyan Micheal Cera-s szerep látszódik rajta, de szerencsére ő sokkal tehetségesebb mint Cera. És mivel a Közösségi Háló\Social Network mind a kritikusok, mind a nézők körében óriási siker, lehetséges hogy meglesz élete első Oscar jelölése is.  Emma Stone főleg tini vígjátékokban játszott és most is, a Könnyű nőcske is ezt támasztja alá, de talán jó lesz Gwen Stacy-ként az új Pókember filmben és akkor még több nagyobb ajánlatot kaphat. De egyelőre ebben hibátlanul teljesít, okos, bátor és szexi, más nem is kellett ide. A húgit alakító Abigail Breslin-t, a Mindenképpen talán és a Nim szigete óta ismerem, de ebben a karakterben végre sikerült kibontakoznia. A négy főszereplő tehát példásan helyt állt, mégis a legemlékezetesebb ember, az önmagát zseniálisan parodizáló Bill Murray volt.

A betétdalok megválasztása is jól sikerült, habár a zenék nagy részét csak az albumon lehet hallani. Ami inkább dominál az a beépülő aláfestő zene, amit David Sardy szerzett. A hangszerelése az elektromos gitár, a szintetizátor, valamint  az elektronikus hangzásvilágot tükrözte.

Aki nem ódzkodik egy kis vértől, meg a belsőségektől és szeret nevetni, annak kötelező vétel lehet a film.

Ennyi.