Farkasemberes film készült már 1994 előtt és után is, de valamiért egyik színvonala sem érte el - illetve még nem láttam olyat - ezt klasszikust, melyet a zseniális Mike Nichols rendezett és bár mára már nem ragyog olyan fényesen a csillaga, büszke lehet arra amit eddig elért. De a történet nem az ő javára írandó. Wesley Strick és Jim Harrison saját könyvüket adaptálhatták forgatókönyvé, így az alkotói folyamat minden részéből kivették a részüket és megbizonyosodhattak arról, hogy nem lesz elferdítve a cselekmény. Ami igen fontos, mert a filmet a színészeken kívül, főként a sztori viszi el, ami első olvasatra megszokottnak tűnhet ugyan, de ez nem így van. A saját egyénisége a párbeszédekből és a szereplők jelleméből adódik, ami egyszerre szórakoztató és lebilincselő.

Mindezt azt atmoszférát nem sikerült volna megteremteni egy olyan operatőr nélkül, mint Giuseppe Rotunno, aki többek között Fellinivel dolgozott sokat. A fényképei még világosban is kissé sötétesnek hatnak, ugyanakkor a természetet és a kései város-t bemutató képei nélkül elképzelni sem tudtam volna a filmet. Szavakkal nemigen lehet leírni, látni kell hogy észrevegyük, hogy a látvány mennyire személyes és távolságtartó egyben.

A szereplőválogatásra egy szavam sem lehet, a lehető legjobb embereket szerződtették le. Jack Nicholson bármelyik filmben megállja a helyét, de itt ahogy a kezdetben egyre idősödő és az állásáért nem harcoló ember, később fokozatosan átmegy életszerető és mindenért megküzdő, meg nem alkuvó személyiséggé, na az lehengerlő. Michelle Pfeiffer gyönyörű és okos nő egyszemélyben, van egyfajta varázsa, ami jobban érzékeltette, ahogy a két világ végül eggyé válik, közben nem mond le a szerelméről sem. Végig vonzalom hatja át a játékát, szeretem a filmjeit, de ez az egyik kedvencem tőle. James Spader a talpnyaló szerepében, akiről később kiderül, hogy mégis vannak ambíciói és nem az akinek először hinnénk. Hiteles alakítást nyújt mindvégig, sajnos ritkán van lehetősége kamatoztatni a tehetségét más filmekben. Kate Nelligan karaktere leginkább a férjét megcsaló feleség-ig terjed mélyebb érzelmeket nem kapott. Christopher Plummer ismét egy magabiztos, ugyanakkor mások felett álló személyt formálhatott meg. Richard Jenkins a nyomozó szerepében külön piros pont volt, főszerepben itt sem lehet látni, de mellékszereplőként mindent elkövetett, hogy emlékezetes tudjon maradni.

A zeneszerzés szintén fantasztikus, különös érzéseket keltett bennem, amikor a kellemes lágy fúvós hangszereket, hegedűt és más szimfonikus  hangszereket felváltotta a zongora billentyűinek lendületes játéka, ami csak még inkább megalapozta a légkört, amitől csak még sejtelmesebb és néhol rémisztőbb lett. Nem hiába, ha egyszer a komponista Ennio Morricone, akkor csakis kiváló munkára számíthatunk tőle.

Ha kategóriába kéne sorolni a filmet bajban lennék, akkoriban horrorként futott, de a Ragadozó is, ami ma már egyszerű sci-fi akcióként van címkézve. Azért található benne horroros elem, de a mai mércével nézve már nem neveznék annak. A sminkesek minden tőlük telhetőt elkövettek és a ma oly divatos CGI nélkül is be tudták mutatni, milyen lehet egy átváltozott ember, nem estek bele abba a hibába hogy "túldíszítették" az adott szereplőt. A szörnymaszkos filmek manapság már nem élik a fénykorukat, helyüket a számítógépes szörnyek vették át és bizonyos fokig ez nem baj, mert régebben születtek iszonyúan kinéző mű-monszterek (Titkok köve), de voltak jók is. Hogy ebben a filmben mennyire sikerült,  mindenki  döntse el maga, de véleményem szerint még ma is megállja a helyét és bármikor meg tudom nézni.

Ennyi.