Alan Sharp forgatókönyvével, Michael Caton-Jones rendezett egy minden tekintetben fantasztikus kalandfilmet. A direktor a mai napig tisztességes filmkínálattal büszkélkedhet, talán csak az Elemi ösztön kettő volt hibás lépés a számára. Aki arra számít, hogy Rettenthetetlen, vagy Robin Hood kaliberű filmet láthat, az csalódni fog. Ez a film nem a látványra épít, hanem a történetre, a dramaturgiára és a kiváló színészi alakításokra. No persze a látvány is fontos, de inkább csak a csodálatos hegyvidék és az 1700-as évek hangulata miatt. Karl Walter Lindenlaub fényképezése jól tükrözte az akkori vidék kinézetét. Az úrnak van bőven tapasztalata, a Tökéletes katona, a Csillagkapu, vagy a Sakál elég referencia lenne a számára, de - hogy újabbat is mondjak - a Nindzsagyilkos-ban is ő volt az operatőr. A képek melyeket itt készített, a Blue-raynek hála még jobban visszaadják a természet szépségét, a fű zöldjét, a tiszta folyót és a hegyet melynek tetejét köd lepi el, de ezenkívül még akad bőven látnivaló. Ha nem lenne benne egyetlen ember sem, akkor még természetfilmnek is elmenne.
Nincsenek hatalmas csaták, ahol ezernyi ellenséges harcos aprítja egymást, vannak azért benne mozgalmas pillanatok. A produkció hosszúsága 133 perc és van idő bőven arra, hogy kibontakozhasson a cselekmény. Abból az időből való amikor a sztori egyenlő arányban tartalmazta az akciót, a kalandot és a drámát. Cselszövés, intrika, árulás, erőszak és gyilkosság. Ez mind-mind megtalálható benne és pontosan úgy van adagolva, hogy közben nem unjuk el magunkat, olyan akár egy jó kalandregény.
Erre még rátesz egy lapáttal az elsöprő színészi játék, amit a nem is kis nevek adnak elő. A címszereplő karakterét alakító Liam Neeson mindig is nagy kedvencem volt, a Schindler listája, Excalibur, Bounty, Ruby Cairo és még sorolhatnám, a jobbnál jobb alakításait. Ugyanez a helyzet a gyengébbik nem oldaláról Jessica Lange-el, aki egyszerre hűséges és csodálatos feleség és egyszerre kemény asszony, aki legalább olyan bátor mint férje. John Hurt egy igazi szemét alakot formált meg hitelesen, olyan jól sikerült neki, hogy eléggé megutáltam Montrose-t. Tim Roth véleményem szerint a negatív szerepekben sokkal jobb, na ne mintha máshogy utálnám - Az óceánjáró zongorista legendája az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Eric Stoltz szintén nagy kedvencem, habár sajnos nem szerepelt sokat. Andrew Keir már itt is nagyon öreg volt, de a kisujjából kirázta a szerepet. Brian Cox az örök rossz fiú itt is hitelesen gonoszkodott, akit nem sajnál meg senki. Brian McCardie a televízióból került át, majd néhány mozifilm után ment is vissza. Élete egyik legjobb színészi teljesítményét nyújtotta.
És most néhány szóban a szimfonikus zenei hangzásról, ami Carter Burwell érdeme. Egyszerűen mennyei élmény volt végighallgatni, nem vesztek el a dallamok miközben zajlottak az események, hanem velük együtt egy magasabb szintre jutottak és így valóban a történet részét képezték, nélkülük nem kapott volna ennyire el Robert Roy McGregor kalandja.
Nem tudok olyan mozzanatot felidézni ami miatt gyengébb lenne a Rob Roy. A maga nemében tökéletes alkotás, amit csak ajánlani tudok, igazi minőségi szórakozás egy olyan időből, ahol még az emberek a minőséget értékelték ,nem a pénzt.
Ennyi.
